A nő (2013)

A Valentin nap és környéke mindig nagy üzlet a szórakoztatóipar számára. A romantikus andalgás, vacsora és virág kombinációja mellett a repertoár másik népszerű tétele a közös filmezés. A mozik ennek érdekében ilyenkor párocska-csalogató filmek sokaságát tűzik műsorra; vagy éppenséggel eleve így időzítik az aktuális bemutatókat. Az idei szezon ugyanakkor jóval egyhangúbbra sikeredett, hiszen a film dömping valójában egy alkotás mesterséges dominálását jelentette. Ha nem akarunk beállni A szürke ötven árnyalatára kíváncsi tömeg közé, vagy szimplán nem elfuserált koreográfiájú kötözős-szexjelenetekkel akarjuk tölteni ezt az estét, akkor adunk egy jobb és kétségtelenül érdekesebb tippet – amihez bizony még mozijegyet sem kell venni.

A no

Spike Jonze (A John Malkovich menet – Being John Malkovich, 1999; Ahol a vadak várnak – Where the Wild Things Are, 2009) rendezőt nem lehet azzal vádolni, hogy túlzottan vonzódna a konvencionális megoldásokhoz. Eddigi filmes munkáira is legjobb esetben a különös jelző illik, hiszen sajátos stílussal és már-már szürreális világlátással rendelkezik. Legújabb filmjében egy örök klasszikus témát dolgoz fel a tőle megszokott korántsem klasszikus megközelítésben, ezúttal nemcsak rendezőként, hanem forgatókönyvíróként is.

Történetünk főszereplője Theodore (Joaquin Phoenix), aki már első ránézésre is különös figura – és karakterében kísértetiesen emlékeztet Tomra az 500 nap nyárból (500 Days of Summer, 2009). Szemüvegével, bajuszával és kis híján mellközépig felhúzott nadrágjával talán inkább egy skandináv divatmárka ’80-as évekbeli katalógusában lenne a helye. De nem; férfi létére inkább azzal keresi a kenyerét, hogy bértollnokként szívhez szóló leveleket fogalmaz. Ügyfelei között szerepelnek idős hölgyek, megbocsátásért esedező férjek/feleségek, de még lustaságból a feladatot másra bízó hetyke diákok is. Rögtön kiderül azonban, hogy bármennyire is jól bánik a szavakkal, magánéletében nem képes kezelni az emberi kapcsolatokat. Ebből adódik az a furcsa helyzet, hogy hiába van minden élethelyzetben viszonylagos nyüzsgés körülötte; a vetítési idő nagy részét főszereplőnk mégis magányosan tölti. Hősünk leginkább csak otthon ül és full 3D-ben üldözi a bolygóra tévedt apró marslakókat. Életében az igazi változás akkor következik be, amikor beleszeret frissen vásárolt számítógépes programjába; Samantha-ba. A mesterséges intelligenciával megáldott, személyre szabható operációs rendszer kezdetben csak virtuális titkárnőként menedzseli Theodore életét, azonban az idő előrehaladtával „barátnővé” lép elő. A film sava borsa ez a furcsa szerelmi kapcsolat, ember és gép között.

Her

Az igazán különleges a produkcióban, hogy Spike Jonze a legtermészetesebb módón prezentálja nekünk ezt a kapcsolatot. Lehetne ez napjaink társadalomkritikája is, az emberi kapcsolatok átalakulásáról, a virtuális tér jelentőségének növekedéséről, az internetes társkeresésről, és az alkalmi szex-chatszobák népszerűségéről, Jones azonban nem feltétlen erre épít; csak hétköznapi részletekként kezeli őket. A produkcióban megjelenő társadalmi felfogás és megítélés – még mikrokörnyezetben szemlélve is – megdöbbentő, hiszen egy percig sem negatív előjelű az, hogy Theo tulajdonképpen egy számítógéppel jár. Főhősünket kollégája a világ legtermészetesebb dolgaként invitálja egy laza „double date” kirándulásra. Samantha persze nagyon jó fej, mindenki le van nyűgözve tőle, így nekünk nézőknek az abszurditás ellenére sem lehet kifogásunk a románc ellen. Theodor boldog, képes túllépni korábbi érzelmi tehertételein is. Legkésőbb a film ezen pontján azonban a készítők kezdik táncba hívni a nézőket; azon kaphatjuk magunkat, hogy a történet befejezésén gondolkodunk – hiszen tudjuk „a boldogan éltek míg meg nem haltak” itt nem opció.

A történetvezetésen túl azonban számos más pozitív vonással is rendelkezik a produkció. Szellemes és ötletes dialógusok váltogatják egymást, ahol kell, ott kellő emocionális töltéssel felvértezve.  A készítőknek mindezek mellett még arra is futotta az energiájukból, hogy sajátos hangulatot és egyedi képi világot teremtsenek, minimál sci-fi klisékkel, szándékosan ködösített helyszínnel és időtényezővel. A zenei betétek pedig, ha lehet, még inkább ráerősítenek erre a különleges atmoszférára. Hiábavaló lenne azonban minden, ha Joaquin Phoenix alakítása nem lenne ennyire mesteri. Tökéletesen kelti életre a karaktert, és játéka minden apró érzelmi rezdülést képes kifejezni. Rajta kívül csak epizódszereplőknek jut hely; Rooney Mara (A tetovált lány – The Girl with the Dragon Tattoo, 2011) és Amy Adams (Amerikai botrány – American Hustle, 2013) egyaránt hozza a rá szabott részfeladatot, de azért szívesen láttunk volna kicsit többet is belőlük. Mindenképp szükséges még megemlíteni Scarlett Johanssont, aki ugyan csak Samantha hangját kölcsönzi, de még így is annyira szexi, hogy rögtön érthetővé válik Theodore vonzalma.

HER

A nő tehát egy részleteiben is aprólékos műgonddal kidolgozott, különleges és elgondolkodtató alkotás – 1 Oscar-díjjal és 5 jelöléssel. Története és hangulata révén pedig képes arra, hogy a nézők érzelmeire is hasson és ezért könnyű szívvel megbocsátható a játékidő indokolatlan elnyújtása és a sokszor felbukkanó üresjáratok is. A nő képes volt tehát arra, hogy az elcsépelt kliséket is érdekessé tegye, és ehhez nagyon meg sem kellett erőltetnie magát.

Értékelés: 82/100
IMDb: 8,0

A cikk eredetileg a Corn & Soda oldalon jelent meg. Szerző: Németh Bence

Share Button